A 31 óra nyeregben töltött idő igen nagy hatással volt bizonyos testrészeimre. Ennél nagyobb hatást csak a közlekedés okozott, mely először- mint az első részben leírtam- megrémített, később megbarátkoztam vele, sőt most, hogy kisvárosomban vezetek, hiányzik is nagyon.

Első pillantásra egy kaotikus, nyüzsgő, szabályokra fittyet hányó, neveletlen népségnek gondoltam a horpadt autókkal, milliónyi robogóval, motorokkal közlekedő nápolyiakat, akik nemcsak tojnak a piros lámpára és a különböző táblákra, valamint burkolati jelekre, hanem a dudát gyakorlatilag folyamatosan nyomva, tolakodva, dugókban araszolva küzdenek az életükért.

De a napok múlásával ez a nézetem megváltozott és minden látott kép megtöltődött tartalommal, mely tartalom homlokegyenest mást mutatott mint az első riadt benyomásom. Ha röviden kellene jellemeznem a közlekedők   hömpölygő folyamát, azt mondanám, hogy a nápolyi közlekedő a lehető leggyorsabban akar eljutni A-ból B-be úgy, hogy közben minden lehetséges módon előre halad, kihasználva minden talpalattnyi helyet, és a szabályokat  csak és kizárólag tájékoztató jellegűnek veszi. Ennek ellenére a figyelmesebb és a közlekedés ritmusát felvevő  hamar meglátja, hogy a zord és barátságtalan külső igencsak figyelmes, toleráns és agressziómentes szereplőket talál az ódon város macskakövein és villamossínei között,  akik mint írtam használják a dudát.

Hát kérem a DUDA.

A nápolyi az kérem dudál. Dudál ha előzni akar és jelezni kívánja neked, hogy jön, dudál ha megelőzött és jelzi, hogy köszi, hogy figyeltél. Dudál, ha ki akar fordulni egy mellékutcából, dudál ha be akar fordulni bárhová, dudál ha be vagy kiáll egy parkolóból, dudál ha valamit lát amit te esetleg nem, dudál ha jó kedve van, dudál ha bosszús, dudál ha rossz helyen mégy, dudál ha lassú vagy, dudál ha jön a villamos. A villamos is dudál, neki speckó hangja van amelyet meghallva menekülsz a sínek közül:). HA egy nápolyi autójában elromlik a duda nem fog elindúlni mert számára az sokkal veszélyesebb mintha nem lenne fék!

De egy valamit le kell szögeznem, soha, nyomatékosítom, soha nem vettem részt ilyen nagyfokú figyelemmel és toleranciával megáldott közlekedésben. Agressziónak nyoma sem volt, a közlekedők nem szidták egymás anyját, nem fenyegetőznek, nem kommentálják egymás tevékenységét- csak néha- és nem verekszenek össze ilyen kis problémákon, hogy meghúztad a kocsimat. Igen sok sérült kocsi mozog. Nem láttam nyomát a csili-vili kultusznak. Sőt ha őszinte akarok lenni igen kevés drága autót láttam, pedig Nápoly sok kerületében megfordultunk az ott töltött egy hét alatt. Tetszik úgy ahogy van. Tanulhatunk tőlük, én már tanultam is. Nem szidok senkit és megpróbálok haladva de toleránsan közlekedni. Figyelni eddíg is figyeltem, de másképpen. Mondjuk a kisvárosi és falusi közlekedés nyilván más.

A harmadik edzőnapunkon különváltunk, mert Mikinek nem volt esőköpenye és nem akartam megvárni míg teljesen eláll a jégeső:) ami egyik pillanatról a másikra támadt ránk az öböl felől, így elindultam egy hosszú tekerésre a sorrentói félsziget irányában képlékeny céllal. Azt elhatároztam, hogy 6-7 órát megyek 100-150 km-rel. A Vezúvot jobbról kerülve a tengerparton haladtam, hol esett, hol elállt, de mivel 14 fok volt a hőmérséklet, nem nagyon hatott meg. Csodáltam a tájat, a szél által felkorbácsolt méteres hullámokat és arra gondoltam, hogy az alföldi tekerések alkalmával ilyet elég ritkán látok. Maximum a Keleti-főcsatorna keskeny csíkját, amelyen vadkacsák és békanyál úszkál. Nem mintha azt nem szeretném, de ez most más volt.

Valahol Torre Anunziata környékén éppen egy villamossínen, illetve azok között haladtam mivel ott szép sima volt a burkolat. Tempósan haladtam  és bár esett apró szemekben, a hátszél szerintem 30 km/h-s tempóhoz segített erőlködés nélkül. Az esőkabát testemet megvédte a víztől, a fejemen esővédő a lábam finom meleg és vízhatlan kamásliban. Mi bajom lehet. ...

Előttem egy anya sétált kislányával esernyő alatt szintén a sínek között- valószinüleg nem jár már arra a villamos- akiket nem akartam megzavarni, mondván simán kibunnyzok a sínek közül és megyek tovább. Semmi különös kihívás. 

Abban a pillanatban a föld megdőlt érdekesen jobbra. Hmmm...

Arccal egy jókora pocsolya felé közeledtem, kezdetben nem értettem meg mi történik. Ez a kezdet nem tartott sokáig, csak kb. tized másodpercig, aztán megvilágosodtam. Valószinüleg elb....sztam és a bunny alacsonyra sikerült:(. Lelki szemeim előtt láttam ahogyan a könyökömre, térdemre és csípőmre érkezek, tenyeremmel tapintva az anyaföldet és ezzel bal vállamra a már sokszor begyakorolt ficam közeli nyomást rakva, mely hetekig fog fájni. A tenyér, könyök és csípő az stimmelt. Hála istennek a vállamat nem bántottam. Belezúgtam egy sinek melletti pocsolyába, bal könyökömet és csípőmet ütöttem meg kicsit( lement a bőr) de a tenyerem és a vállam megúszta mindenfajta sérülés nélkül. A víznek mint kenőanyagnak köszönhettem. Ugyanúgy mint a kis meghűlést is, tudniillik a bukás következménye képpen bőrig ázva keltem fel. Beázott a cipőm ami immár a vízhatlan kamáslinak köszönhetően vizes is maradt egész nap, vizes és sáros lett a  teljes harci díszem. Kissé zavartan felálltam, összeszedtem a szétrepülő felszerelésem és büszkeségem maradványait és a lehető leghamarabb elhagytam az esemény  színhelyét. Folytattam utam a Sorrento felé ahol kalandok és élmények sora vár még rám.:)

Várt is szép napsütés, frissen szedett narancsevés, egy különleges pizzéria ahol csodálatos látvánnyal gazdagodtam és természetesen egy jó kis sajtos gnocchival. A nap végére 120 km-t gyüjtöttem össze kb 6 óra alatt. Szép nap volt, minden jó, ha jó a vége. A képeket hamarosan hozom az majd segít a beleélésben:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.